vissza

    Ezerféleképpen győzhetjük le az elmúlást. András Tibor a tanítványai által teszi ezt. Két éve, hogy meghalt, s mégis, művészként mintha most kezdene el élni igazán. Amihez persze kellett az is, hogy életében keveset törődjön művei menedzselésével (és akkor még nagyon árnyaltan fogalmaztunk), hogy kiállítások helyett fessen és rajzoljon, és persze tanítson évtizedeken át, fölnevelve nem egy későbbi képzőművészt és nagyon sok igazi műértőt. És lám, e tanítványok nem hagyják elveszni a tanár úr életművét – most éppen a Duna Galériában, a Pannónia utcában látható mintegy negyven alkotása, melyekből egy minden nehézségen felülemelkedni képes, bölcs művész arcképe rajzolódik ki. Egy emberé, aki végigfestette az életét; aki volt Bernáth Aurél-tanítvány és haditudósító, fogoly, szökevény, aztán megint főiskolás – s lett kicsapott diák selyemfestő, rajztanár és annyi minden még. De bármit csinált főállásban, mindig festőként nézett a világra, és bármit látott is, azt hamarosan vászonra álmodta.

Itt maradt hát egy gazdag életmű. Egy gazdag élet.

    S hogy milyen hatással tud lenni tanár a diákra, azt is megmutatta ez a kiállítás. Pontosabban a megnyitó hangulata. Volt valami különös, családias színe annak a délutánnak. S nemcsak azért, mert a család is - illő módon – képviseltette magát. Hanem mert mindenkinek, aki ott volt, többet jelentettek ezek a képek önmaguknál. S – épp ezért – többet jelentett e találkozás is egy kiállításnál.

Hát így lehet – így is lehet – kifogni az elmúláson.