vissza 

A szöveg Szalai Gyula honlapjáról származik

(Beszédsorozat 1991 őszén, a Budapest-széphalmi templomban.)

Miatyánk (1)

A Miatyánkról tíz sorozatot is lehetne tartani, akkor sem lehetne kimeríteni: Jézus egész tanítása, élete, személyisége, műve, sorsa sűrűsödik benne; benne van, hogyan gondolkodik Jézus Istenről, az emberről, arról, hogy viselkedik Isten, és miképp kell viselkednie az embernek, hogyan gondolkodik Isten és ember kapcsolatáról; olyan, mint egy kicsi mag, amelyben benne rejlik egy hatalmas fa. Ha egyszer valóban megértenénk, sosem mernénk többé eldarálni, s talán egy pillanatra a bátorságunk is meginogna, hogy egyáltalán elmondjuk. - Amit a Miatyánk egészéről mondtam, az érvényes az első szavára is: "Atyánk!". Most csak erről az egy szóról szeretnék beszélni, és persze csak jelentéktelen töredékét tudom elmondani negyed óra alatt annak, amit lehetne és kellene. Megszólítással kezdődik a Miatyánk: "Atyánk, "Atya". Ez voltaképpen nem név (Isten valójában megnevezhetetlen...), hanem azt mondja el: kicsoda Isten, hogyan viszonyul hozzánk, hogyan viszonyulhatunk Hozzá. Mennyi téves és torz elképzelést zár ki ez a megszólítás! Magában foglalja, hogy Isten nem "Nyugdíjas Teremtő" (aki megalkotta, aztán magára hagyta a világot), nem "Fölséges ér" (aki előtt meg kellene hunyászkodnunk, szolgaian csúszva-mászva), nem "Elképesztő Varázsló" (aki az ember kényét-kedvét kiszolgálná), nem "Legyőzhetetlen Hadvezér" (aki megvéd az ellenségeinktől és kiirtja őket), nem "Zord Rendőr" (aki folyton az ember sarkában jár), nem "Szigorú Bíró" (aki jegyzéket vezet jó és rossz tetteinkről, s aztán az emberi igazságosság szerint jutalmaz vagy büntet), s nem is "elvont Eszme" (a világ törvényeinek összessége, akihez nem lehet emberi szót szólni). Nem. Hanem Ő Atya, Atyánk. Ez a fordítás régies, hideg, távolságtartó, semmit sem ad vissza az arám eredetiből: ABBA; pontosabb lenne az "édesapa", "kedves apa", de ez sem az igazi; az Abba a családi nyelv kifejezése volt, az éppen csak beszélni tanuló gyerekek szólították így apjukat; azok, akik még csak egy-két szótagot tudnak kimondani; az "apa" héberül-arámul "ab", az anya pedig "im", s ebből lesz a beszélni kezdő gyerekek ajkán "ab-ba" és "im-ma", magyarul: "pa-pa", "ma-ma". Jézus tehát úgy beszél Istennel, mint egy egészen kicsi gyerek az apjával-anyjával; ami nem azt jelenti, hogy gügyög, hanem hogy olyan egyszerűen, olyan bensőségesen, olyan biztonságosan. És minket is erre bíztat ("Ti így imádkozzatok..."). Az "ABBA" megszólítás Isten legfontosabb tulajdonságát árulja el; szó szerint: Isten olyan hozzánk, emberekhez, mint egy igazi édesapa a kicsi gyerekéhez, értelem szerint: Isten olyan hozzánk, emberekhez, mint egy igazi édesanya a kicsi gyerekéhez; az Atya legfontosabb tulajdonsága, hogy anyai (Lk 6,36: oiktirmon)! Mit jelent ez?

Amikor egy asszonyból anya lesz, hirtelen megváltozik a gondolkodásmódja és viselkedése. Eddig két csoportba osztotta az embereket: hasznosak (barátok) - ártalmasak (ellenségek), s ha másokért tett valamit, azért ellenszolgáltatást várt; s mindez józan és igazságos dolognak tűnt számára. Most elkezd egy csöppnyi emberkéért (igaz, csak érte), aki eddig már sok fájdalmat okozott neki és akiból még mindig nincs haszna, elkezd terheket és nélkülözéseket magára venni, teljesen ingyen, ami azt is jeleni, hogy fizetség nélkül, és azt is, hogy kockázattal, hiszen fáradozása talán hiábavaló lesz. Hát mitől hirtelen ezek a butaságok? Csak azért, mert ez a csöppnyi emberke az ő gyereke. Az "ABBA" azt jelenti, hogy Isten ilyen anyaian viselkedik az emberrel, minden emberrel, mert mindenkit a gyermekének tekint; nemcsak a jókat, hanem a rosszakat is, nemcsak az okosokat, hanem a butákat is, nemcsak a művelteket, hanem a műveletleneket is, nemcsak a szépeket, hanem a csúnyákat is, nemcsak az egészségeseket, hanem a betegeket is, nemcsak a fehér bőrűeket, hanem színes bőrűeket is, nemcsak a hívőket, hanem a hitetleneket is... Teljesen ingyen szeret, és nincs más célja-vágya, mint hogy boldoggá tegye az embereket. Elvontabban: az ABBA, Isten feltétel nélkül - mindenkit szeret. Jézus erről számtalanszor és számtalan módon beszélt, és életpéldájával tanúskodott. Elmondta - elénk élte, hogy Isten tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk; hogy jobban gondoskodik rólunk, mint a mezei virágokról és az égi madarakról (nem az Ő hibája, ha hiányt szenvedünk); hogy minden szál hajunkat számon tartja (nem az Ő hibája, ha bántás ér minket); azt akarja, hogy az éhezők jóllakjanak, a szegények ruhához, lakáshoz jussanak, a betegek meggyógyuljanak, a rabok kiszabaduljanak (a börtönből, a hagyományok és a szenvedélyek fogságából), az üldözöttek biztonságba kerüljenek, a sírók nevessenek, a magányosak társra találjanak, a tévelygők megtalálják az utat, a bűnösök megtérjenek...; felkelti a Napot jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek; egyetlen kérő szóra minden "tartozásunkat" (vétkünket) elengedi, folytonosan várja haza a tékozló fiút, s ha megjön, örömlakomát rendez, olyan Ő, mint az irgalmas szamaritánus: bekötözi vérző ellenségét; tékozlóan szórja a jóságát (Mt 20,1-16); örök életet örök boldogságot akar adni: legyőzi végül a szenvedést, a halált - feltámaszt. Ha egyszer Isten ilyen hozzánk (kivétel nélkül mindenkihez), akkor milyennek kellene lennünk nekünk Hozzá? Milyennek kellene lennünk egymáshoz?

Miatyánk (2)

A Miatyánkban Jézus egész tanítása, élete, személyisége sűrűsödik össze; ugyanígy az ABBA megszólításban is; Abba, ez annyit jelent: Isten feltétel nélkül - mindenkit szeret - mint egy igazi édesanya (tehát nem majomszeretettel, nem kényeztetéssel, hanem segítőn, szolgálón, önfeláldozóan); ez a Miatyánk "kulcsa", ezért mindvégig szem előtt kell tartanunk, minden egyes kérés elé oda kell gondolnunk ezt a megszólítást, hogy megérthessük - jól érthessük azt a kérést. "Abba, szenteltessék meg a Te neved!" Látszólag ez az első kérés a többi között, valójában nem szabad besorolni azok közé, mert ez nem egy a többi közül, hanem "megnyitó szerepe" van, az összes többit megelőzi és meghatározza, az egész Miatyánknak és minden egyes kérésnek ez a "lelke". - Másrészt tulajdonképpen nem is kérés ez, hanem kívánság, óhaj, vágyakozás: "Bárcsak megszenteltetnék a Te neved, szent lenne a Te neved!", sőt még pontosabban: rendkívül intenzív vágyakozást fejez ki (a görögben aoristos imperativus): "Feltétlenül kell, hogy megszenteltessék, hogy szent legyen a Te neved!" - És azt kell még előre bocsátanunk, hogy a név a zsidó gondolkodásban és nyelvben magát az illető személyt jelenti (és nem egyszerűen-csupán a nevét). Tehát "Isten neve" annyi, mint "Isten, s a "Szenteltessék meg a Te neved!" annyi, mint "Szenteltessél meg Te...!"

Mit jelent mármost ez a "megszentelni"? A héberben két, rokon értelmű kifejezés van rá: az egyik a "megdicsőíteni", ami azt jelenti: valakit teljesen elismerni, valakinek a teljes, a legnagyobb tiszteletet megadni ("belül" is = gondolatban, lélekben, "kifelé" is = szóval és viselkedéssel), valakinek a tiszteletét előmozdítani, terjeszteni; a másik a "naggyá tenni", ami itt azt jelenti: engedni, hogy Isten a maga egész nagyságában érvényre jusson, komolyan venni Őt, figyelembe venni Őt mindenekelőtt engedni, hogy áthasson minket, előmozdítani, hogy áthasson mindenkit. - Az ismert szentírási mondattal így is kifejezhetnénk a "megszentelni" értelmét: "Szeretni Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, egész értelmünkkel és minden erőnkkel!"

Ez tehát Jézusnak a legfőbb vágya - kívánsága: bárcsak mindenki előtt nyilvánvaló lenne, hogy Isten szent, bárcsak mindenki megadná Neki az Őt megillető tiszteletet, elismerést, bárcsak mindenki komolyan venné Őt, Őt venné a legkomolyabban, bárcsak mindenki engedné, hogy Isten egészen átjárja-áthassa őt, bárcsak mindenki elő akarná mozdítani Isten elismerését-tiszteletét. Sőt! "Feltétlenül kell, hogy így legyen!" Miért? Mert hiszen Isten, az Abba olyan nagyszerű, olyan csodálatos! Ezt mindenkinek át kellene élnie, el kellene ismernie, örülnie kellene ennek!

- Akit úgy elbűvölt Isten (az anyaian szerető édesapa), mint Jézust, az nem is tud másképp imádkozni. Jézus "bolondulásig szerelmes volt" az Atyába; ez és csak ez magyarázza ezt a vágyát: "Szenteltessék meg a Te neved"; ez magyarázza az egész Miatyánkot; ez magyarázza egész életét, ez magyarázza egész tanítását, ez magyarázza kemény, sokszor megdöbbentő-rettenetes erkölcsi követelményeit! Itt Jézus lelkének legmélyébe pillanthatunk be: Isten. Isten irántunk való szeretete - Isten szeretetének megismertetése-elismertetése - az Isten iránti viszontszeretet és ebből fakadóan az emberek egymás iránti szeretete: ez volt Jézus legfőbb és egyetlen kívánsága-vágya-célja-törekvése-ügye, erre a lapra tett föl mindent! És azt mondta: "Ti (is) így imádkozzatok: Abba szenteltessék meg a Te neved", ami annyit jelent: Nektek se legyen más kívánságotok-vágyatok- célotok-törekvésetek-ügyetek, mint Isten - Isten irántunk való szeretete - Isten szeretetének negisertetése-elismertetése - az Isten iránti viszontszeretet és ebből fakadóan az emberek egymás iránti szeretete! Ti is mindent erre a lapra tegyetek föl!

Ajjaj! Mert milyen messze vagyunk attól, hogy Isten neve, Isten - Isten ügye - az Isten- és emberszeretet legyen "szent" számunkra... Akkor döbbenünk rá erre, ha egyszer becsületesen végiggondoljuk, hogy mi az, ami számunkra ténylegesen "szent". Például: a mi nevünk, a hírnevünk (hogy felsziszzenünk, csak mondjanak rosszat rólunk...); a véleményünk, az "igazunk" (mi tévednénk?); a "hitünk" (mely egyedül üdvözítő...); a hagyományaink ("mindig is így volt" - próbálja csak valaki fölforgatni...); az egyéni szokásaink (milyen görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, s emiatt mennyire nem tudunk alkalmazkodni másokhoz...); a kényelmünk (ételben-italban-ruhában-lakásban- időfelhasználásban; csak semmi megerőltető, csak semmi áldozat!); az érvényesülésünk, a gyerekeink-unokáink érvényesülése (állás, előrejutás, pozíció, "anyagi-erkölcsi megbecsülés"); a vágyaink-terveink (mennyire el tudunk keseredni, ha nem valósulnak meg); az akaratunk (hogy tudunk dühöngeni, ha mások keresztezik)...

"Szenteltessék meg a Te neved!" - mondjuk a szánkkal. De jó lenne, ha az életben legalább egyszer például ma!, megkérdeznénk magunktól: Mi az, ami számunkra tényleg "szent"? Mi a legfőbb vágyunk?

Miatyánk (3)

A soron következő kérés az előzőt ("Szenteltessék meg a Te neved!") fejti ki, magyarázza: Isten neve, Isten akkor "szenteltetik meg", akkor kapja meg az Őt megillető elismerést, tiszteletet, akkor, Isten akkor jut érvényre, akkor hat át bennünket, ha eljön, értsd: megvalósul az Ő országa a Földön. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez esetben is inkább vágyról-kívánságról, mint kérésről van szó: "Bárcsak eljönne-megvalósulna a Te országod! Hiszen Te olyan csodálatos vagy!...")

De hát mi is az az "Isten Országa"? Nem a mennyország", nem valami túlvilági dolog; a "mennyország" az Isten országának a beteljesedése, megkoronázása lesz, de nem szabad azonosítani a kettőt. Nem egy lelkiállapot, egy "lelki valóság", valami belső dolog, érzület, kegyelmi állapot vagy hasonló; talán ez az alapja, kiindulópontja, de a kettő nem azonosítható. Nem az "Isten Birodalma", szembeállítva a "Sátán Birodalmával", ahogyan Szent Ágoston elképzelte, azaz diadalmasan, mint a zsidók a messiási birodalmat. Nem is egyszerűen az egyház; az egyház szolgálhatja, előmozdíthatja az Isten Országát, éppen ez is a dolga, de a kettő nem azonos: Isten Országa több, nagyobb, mint az egyház (és sajnos úgy tűnik, a történelem során az egyház, s főleg a hierarchia inkább gátja volt az Isten országának, mint építője). Mi hát akkor az "Isten országa"?

Elvont meghatározás helyett azt mondanám: Isten országa az, amikor megvalósul az Isten és az embertársak iránti szeretet, Isten országa ott van, ahol megvalósul az Isten és az embertársak iránti szeretet - úgy, ahogyan azt Jézus tanította, s nem csupán az emberek egyéni, hanem közösségi, társadalmi életében is, a gazdaságban, a kultúrában, a politikában is. Az így értett Isten országának megvalósulása volt Jézus legfőbb, egyetlen vágya, az így értett Isten országa volt igehirdetésének központja; erről mondta, hogy "elközelgett", itt van egy karnyújtásnyira, hogy "lépjünk be", mert egyedül rajtunk fordul (Lk 17,21), hogy belépünk-e, hogy tagjai leszük-e, hogy megvalósul-e az Isten országa, azaz a Szeretet Országa.

Ez eddig szép és jó és vonzó. Csak hát mi is az a "szeretet"? Elvont meghatározás helyett körülírom. Tehát: akkor szeretünk, amikor - túllépünk az igazságosságon; ti. hogy a jókhoz jók, a rosszakhoz rosszak, a közömbösekhez közömbösek vagyunk; hanem jók vagyunk akkor is, amikor nem kötelességünk, azokhoz is, akik nem érdemlik meg (ezt nevezhetjük irgalmassága); - túllépünk a haszonelvű jócselekedeteken; ti. hogy érdekből, ellenszolgáltatásért tegyük a jót, akár emberektől, akár Istentől várva a fizetséget, akár e világon, akár a túlvilágon; - megosztjuk kenyerünket és összes anyagi javainkat a rászorulókkal; nem elégszünk meg azzal, hogy nekünk van ételünk-ruhánk-lakásunk..., hanem nyugtalanok vagyunk mindaddig, amíg egyetlen nélkülöző is akad (jelenleg az emberiség kétharmada), és minden tőlünk telőt megteszzük, hogy ilyen ne legyen (vállalva a következményt, hogy magunk is szegények leszünk); - a kicsiket szolgáljuk, a gyöngéket, az elnyomottakat, a betegeket, a társadalom peremén lévőket, a kitaszítottakat, a lenézetteket; és egyáltalán: semmilyen élethelyzetben nem uralkodunk, diktátorosodunk (vállalva a következményt, hogy magunk is kicsik leszünk); - megbocsátunk; hetvenszer hétszer is; akkor is, ha nincs értelme, ha a másik nem érdemli meg, ha visszaél vele; szelídek vagyunk, lemondunk az erőszakról; nem ütünk, nem ütünk vissza; nem fogunk fegyvert, akkor sem, ha megtámadnak minket, a családunkat, az országunkat, akkor sem, ha megparancsolják; a békét szolgáljuk, békés eszközökkel - nem a konformizmus és megalkuvás látszatbékéjét, hanem a szembenállók közti valódi megbékélést (vállalva a következményt, hogy magunk is kiszolgáltatottak, üldözöttek leszünk); - hirdetjük az Isten országát; azaz a fentieket nemcsak tesszük, hanem másoknak is elmondjuk, tanúságot teszünk róla, megtanítunk rá másokat is, "apostolkodunk" (és azokkal, akik tanúságunkat elfogadják, testvéri közösséget alkotunk).

Azt látjuk tehát, hogy az Isten országa nem jámbor vallásosodás; az Isten országa a valódi, a hétköznapi élet, az emberi kapcsolatok átalakulása, emberivé válása - Isten tervei szerint (Ld. "Legyen meg a Te akaratod!"). Azt is látjuk: Micsoda megtérésen (metanoia - vö. Mk 1,15) kellene keresztülmennünk ahhoz, hogy őszintén imádkozhassuk ezt a mondatot: "Jöjjön el, valósuljon meg a Te országod!" Ez a kívánság olyan keresztényeket feltételez, akiknek az Isten országa, azaz a Szeretet országa az egyetlen vágyuk-céljuk-törekvésük, akik számára minden más másodlagossá vált, akik mindent ennek az egy célnak-törekvésnek rendelnek alá. Vajon hol vannak ma ilyen keresztények? (És: Voltak-e valaha is?) De ha úgy érezzük, nem imádkozhatjuk őszintén: "Jöjjön el a Te országod!", akkor még mindig őszintén imádkozhatjuk: "Bárcsak válnánk olyan emberekké, akik őszintén imádkozhatják: Abba, Atyánk, jöjjön el, valósuljon meg a Te országod, hiszen Te olyan nagyszerű, olyan csodálatos vagy!"

Miatyánk (4)

Az előzőekben azt láttuk, hogy Jézus egyetlen vágya-kívánsága az volt, bárcsak megszenteltetnék Isten neve, azaz bárcsak áthatna-átjárna minket-mindenkit Isten; ez akkor történnék meg, ha eljönne-megvalósulna az Ő országa, a Szeretet országa a Földön; ezért volt a második vágya-kívánsága: "Jöjjön el a Te országod!"; a mostani, a harmadik kívánság (íme, a népmesék "három kívánságának" jézusi változata...!) a másodikat (és azon keresztül az elsőt) fejti ki, magyarázza: Isten országa akkor jön el a Földre, ha megvalósul az Ő akarata a Földön. Hogyan is kell tehát érteni ezt: "Legyen meg, történjék meg, valósuljon meg a Te akaratod!"? Mi is az Isten akarata?

Nézzük meg előbb, hogyan nem szabad értelmezni! Éppen úgy nem szabad, ahogyan megszoktuk, ahogyan a leggyakrabban értelmezzük, végzetimádó módon. Ez a jobbik esetben azt jelenti: "Tedd csak, amit akarsz, én hagyom!", a rosszabbik esetben pedig: "Ha már nem lehet úgy, ahogy én akarom, úgy is megette a fene - hát akkor legyen meg a Te akaratod!" Például: "Azt szeretném, ha sikerülne a vizsgám; de ha Te másképp gondolod, legyen úgy!" Vagy: "Azt szeretném, ha sikerülne megszerezni azt a bizonyos lakást (állást, telket...); de ha Te nem akarod, legyen úgy!" Vagy: "Szeretnék betegségemből meggyógyulni; de ha Te az ellenkezőjét látod jobbnak, legyen meg a Te akaratod!" Nem szabad így értelmeznünk a harmadik jézusi kívánságot, mert egyrészt ebben az esetben nyilvánvalóan az én akaratomon van a hangsúly, aztán ha nem valósulhat meg, hát beletörődöm "Isten akaratába", másrészt úgy tűnnék, mintha Isten akarata mindig ellenünk dolgozna, sőt Isten akarná mindazt a rosszat, ami a világban van. s a mi dolgunk az lenne, hogy elfogadjuk a kegyetlen végzetet (ezzel szemben Jézus arról tanúskodott, hogy Isten nem akarja sem a fizikai, sem az erkölcsi rosszat). De hát akkor mit akar Isten, mi az Ő akarata? Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy kicsit pontatlan a fordítás; a görög "akarat" (theléma) szó mögött két héber kifejezés húzódik meg: az egyik a "hafés" = örömét, kedvét leli valamiben, a másik a "rasah" = valamire vágyik, valamit kíván, valami után sóvárog, valamiről álmodik. Az tehát, hogy Isten "akar" valamit, azt jelenti, hogy Isten vágyik valamire, szeretne valamit, "álmodik valamiről", aminek megvalósulásában örömét lelné; fogalmazhatnánk úgy is: Istennek van valamilyen terve, szándéka az emberiséggel, és örülne, ha ez megvalósulna. Aki tehát azt imádkozza: "Legyen meg a Te akaratod!", az mintegy azonosul Isten vágyával-álmával, és azt szeretné: "Bárcsak megvalósulna Isten terve, szándéka!" Ezekután a kérdés így hangzik: Mi Istennek a terve, szándéka az emberiséggel? Egész egyszerűen az, hogy mindenki boldog legyen! Ne csak egyesek, kevesek, hanem mindenki; ne csak a túlvilágon, hanem már itt; ne csak "lelkileg", hanem egész testi valóságában is; ne csak magánéletében, hanem családi-közösségi-társadalmi-kulturális-gazdasági-politkai életben is - Istennek az a terve, szándéka, akarata, hogy az éhezők ételhez-italhoz, a szegények lakáshoz és ruhához jussanak, a betegek meggyógyuljanak, a börtönben levők, üldözöttek, elnyomottak szabadságot kapjanak, a szomorúak megvigasztalódjanak, az elhagyottakkal törődjék valaki, a magányosok társra, társakra, otthonra leljenek, a tanácstalanok eligazítást nyerjenek, a kétségbeesettek kapaszkodót találjanak, az eltévedtek jó útra találjanak és így tovább. Ez eddig megint csak szép, jó és vonzó. De hogyan valósul (valósuljon, valósulhat) meg Istennek ez a terve-szándéka-akarata az emberiséggel:

Három elképzelés volt erről Jézus korában, és él azóta is, ma is: az apokaliptikusok csodára vártak ("Isten majd véget vet a bűnös világnak, s aztán megvalósítja a Paradicsomot a Földön!"); a zelóták erőszakkal akarták véghez vinni (hasonlóan a politikusokhoz, akik azt hiszik - vagy csak azt hirdetik a saját pozíciójuk érdekében? -, hogy hatalomgyakorlással lehet igazságos és boldog társadalmat teremteni); a jámbor hívők imádkoztak érte (hogy csodával vagy csoda nélkül, de Isten oldja meg valahogy a dolgot.) Mindezekkel szemben Jézus azt tanította, hogy csak a mi közreműködésünkkel, csak általunk valósulhat meg (vö. Lk 17,21) Isten terve-akarata-álma az emberiséggel! Mert Isten ugyan abszolút módon szerető Atya (ABBA), de nem mindenható varázsló; Ő tiszteletben tartja összes teremtményeinek törvényszerűségeit, az ember szabadságát is, és nem nyúlkál bele a dolgok menetébe, hogy saját kezűleg akadályozza meg a rosszat vagy tegye meg a jót. Ezért aztán Isten terve-vágya - csak úgy valósulhat meg, ha mi, emberek megtérünk (vö. Mk 1,15) és szeretjük egymást, azaz: megosztjuk javainkat a rászorulókkal, törődünk a bajba jutottakkal. Lemondunk az erőszakról, megbocsátunk hetvenszer hétszer is...

Tehát végső soron az az Isten terve-vágya-akarata-álma, hogy az emberek szeressék egymást! S amikor keresztényként azt imádkozzuk: "Legyen meg a Te akaratod!", akkor az azt jelenti, hogy - azonosulunk Isten szándékaival-vágyaival; - megkeressük, hogy konkrétan, a mi életünkben, itt és most mit kíván tőlünk a szeretet; - feltöltődünk Isten erejével, hogy amit tennivalónak ismertünk fel, azt meg is tudjuk tenni.

Miatyánk (5)

A Miatyánk első fele önmagában egységes egész; mint láttuk azt mondja el, hogy Isten mindenkit kivétel és feltétel nélkül, "anyaian" szerető jóságos apa; ezért Jézusnak (és az embernek) nem lehet nagyobb vágya, "bárcsak áthatna minket Isten jósága, átalakítana minket Hozzá hasonlóvá"; ez akkor következik be, ha eljön a Földre, megvalósul a Földön az Ő országa, ami viszont csak úgy történhetik meg, ha mi, emberek megtesszük az Ő akaratát, tervét, vágyát, azaz szeretjük egymást (úgy, ahogyan Jézus tanította és példájával megmutatta). Eddig tart a Miatyánk első fele, s egyes szentírástudósok szerint eredetileg itt vége is volt; ez az első két (Lk) vagy három (Mt) mondat lehetett Jézus válasza a tanítványok kérésére, hogy tanítsa őket imádkozni. A második rész három kérését Jézus valószínűleg három különböző alkalommal, külön-külön mondta el, s az evangélisták fűzték össze egyetlen imádsággá; ezt az is valószínűvé teszi, hogy Jézus számára az ima kötetlen, természetes beszélgetés az Atyával, és biztosan nem arra akarta buzdítani a tanítványait, hogy mindig ugyanazt a szöveget mondják fel. - A hátralévő kéréseket tehát önállóan, egymástól függetlenül értelmezzük, de természetesen összefüggésben az eddigiekkel és azok szellemében.

"Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!" - Látszólag ez a legkönnyebben érthető kérés, látszólag teljesen magától értetődő: a mindennapi kenyeret, a testi táplálékot kérjük Istentől. Nem akarom kizárni ezt az értelmezési lehetőséget, de mégis azt hiszem, hogy Jézus nem erre, hanem egy másfajta kenyérre gondolt.

Miért hiszem ezt? - A Miatyánk (és általában Jézus) kérései közül "kilóg" a testi táplálék kérése; amazok valamiképp mind az Isten Országával kapcsolatosak ("közvetlenebbül", "a lényeget érintőbben"), ez az egy miért ne valami hasonlót akarna kifejezni? - Jézus visszautasítja a kövek kenyérré változtatásának kísértését. Neki lenne az Isten országával azonos súlyú gondja a "mindennapi kenyér" kérése? - Egyik legszebb példabeszédében Jézus azt mondja, hogy az ételért-italért való gond (nem: az érte végzett munka!) a "hitetlenség", az Isten iránti bizalmatlanság jele, a pogányok jellemzője. - Jézus sosem szidta meg annyira a tanítványait, mint amikor azon sopánkodtak, hogy nem vittek magukkal elég kenyeret: "Mit tanakodtok? Még mindig nem értitek? Nem fogtátok föl? Még mindig érzéketlen a szívetek? (Mk 8,17). Az un. Kenyérszaporításra utal, amiből meg kellett volna tanulniok, hogy nem sopánkodni, aggodalmaskodni kell, hanem a meglévőt szétosztani. János evangéliuma szerint a "kenyérszaporítás" után ugyanígy korholja a tömeget: "Kerestek, mert ettetek a kenyérből... Ne fáradozzatok veszendő eledelért" (6,26-27). - Jézusnak többször enni sem maradt ideje... S egy alkalommal a "Mester egyél!" bíztatásra azt válaszolta: "Az én eledelem az, hogy teljesítsem mennyei Atyám akaratát"(J 4,31-34). - Jézus nem volt olyan kicsinyes, olyan bizalmatlan Isten iránt és olyan materialista, hogy étel-ital kérésével "untatta volna" az Atyát. Azt vallotta: "Tudja Ő, mielőtt kérnétek, mire van szükségetek. Keressétek inkább az Ő országát és a Neki tetsző életet - s a többit megkapjátok ráadásul (Mt 6,32-33). Hát ezek miatt vélem úgy, hogy Jézus itt egy másfajta kenyérről beszél. De akkor mi ez a másfajta kenyér?

A helyes fordítás talán itt is segíthet. A "mindennapi"-val fordított görög "epiousios" szó mögött (mely egyébként egyetlen egyszer fordul elő az éjszövetségben) a héber mahar="holnap" szó áll. A "holnapi kenyér" kérése nem illik bele Jézus gondolkodásmódjába. Csakhogy a "holnap" a zsidóknál nem csupán a következő napot jelölte, hanem a Nagy Holnapot is, azaz a végső beteljesedést, az üdvösség korát. A "holnapi kenyér" így az "üdvösség korának kenyere", "az élet kenyere" (de azonos értelmű vele az "élet vize" kifejezés is, vö. Jn 4,10-14). Ezért a Miatyánk kérése azt jelentheti: "Add meg nekünk mindazt, amitől az üdvösség (a "Paradicsom", az "Isten országa")létrejön - add meg nekünk már ma, már most (és ne csak a világ végén, vagy a túlvilágon)!" (Ez az értelmezés összhangban lenne a Miatyánk első felével: "Szenteltessék meg..." - már most, "Jöjjön el..." - a Földre, "Legyen meg..." - itt a Földön!) égy is fogalmazhatnánk: "Add meg nekünk már ma és mindennap azt, amitől a Neked tetsző élet növekszik bennünk, amitől a Te országod épül-szépül a világban, ami segít abban, hogy akaratodat-terveidet-álmaidat megvalósítsuk, azaz: amitől a szeretet országává tudjuk alakítani a világot!"

Mik ezek a "valamik" konkrétan? - Minden ige, tanítás, mely Istentől való. (Vö.: "Nemcsak kenyérrel él az ember!"). Elsősorban Jézus tanítása, de életpéldája is: utat mutat, buzdít, erőt ad. - "Kenyér" az evangéliumok olvasása, tanulmányozása. - "Kenyér" az imádság, ha azt jelenti: tisztázom Istennel beszélgetve, hogy itt és most mit kíván tőlem a szeretet, és feltöltődöm Isten erejével, hogy meg is tudjam tenni, amit megláttam. - "Kenyér" minden kapott jó szó és jó példa, amely megerősít vagy előrevisz Isten útján, a szeretet útján. - "Kenyér" a közösség, ha megtart, nevel, jobbá tesz, bátorít, megvigasztal. - "Kenyér" minden jótettünk, amellyel Jézus tanítását igyekszünk megvalósítani. Vagy éppenséggel: - "Kenyér" a bűnbánatunk - bocsánatkérésünk, ha nem sikerült megvalósítani, mert ezáltal térünk vissza a jó útra. Ilyesfajta "kenyerekre", "mindennapi kenyérre" gondolok, amikor a Miatyánkot imádkozom, és hiszem, hogy ha ezekkel-ezzel táplálkozom, akkor a másik, a hétköznapi-testi kenyeret is mindig megkapom majd - minden külön kérés nélkül.

Miatyánk (6)

A katolikusok - legalábbis Európában - gyakorlatilag abbahagyták a gyónást. Ennek több oka közül az egyik: nincsen bűntudatuk. Azt mondják: "Nem öltem, nem loptam, nem raboltam, tisztességesen dolgozom, ellátom a családomat - minek menjek gyónni?" Akik mégis mennek, azoknak a túlnyomó többsége is így gondolkodik, s ezt nem egyszer a gyóntatószékben is kimondják, és legfeljebb azzal vádolják magukat, hogy elmulasztották a szentmisét, az imádságot, a böjtöt - "meg hát a szükségszerű emberi gyarlóságok". - Emögött az a gondolkodásmód húzódik meg, hogy a bűn Isten parancsainak megszegése, Isten parancsait pedig a Tízparancsolat foglalja össze (persze annak is egy negatív beállítottságú minimumra törekvő értelmezése működik), ezért aztán aki nem ölt, nem lopott, nem hazudott..., az úgy érzi, hogy bűntelen. Jézusnak egész más fogalmai vannak a bűnről. Bűn helyett többnyire adósságról, bűnös helyett adósról beszél: a bűn adósság Istennel (ill. embertársainkkal) szemben. "Isten adósai vagyunk" - mondja rengeteg példabeszéde (pl. a gonosz szolgáról - Mt 18 -, a két adósról - Lk 7 - a hűtlen sáfárról - Lk 16 -, a gonosz szőlőmunkásokról - Mk 12). - De mitől, hogyan válunk adósokká Istennel szemben - mindannyian? Mindenekelőtt a mulasztásaink révén; úgy, hogy nem teljesítjük (kellően) Isten "akaratát", azaz szándékait, terveit; Jézus számtalanszor figyelmeztet erre: - "Ha igazságosságotok (tisztességetek) bőven fölül nem múlja az írástudókét és farizeusokét..."(Mt 5,20). - "Ha csak azokat szeretitek, akik titket szeretnek, micsoda jóság ez?" (Mt 5,45-47) - Isten igazságossága: az utolsó órában jött munkás is ugyanannyit kap (Mt 20,1-16). - Aki nem kamatoztatja a kapott talentumokat, aki csak annyit tesz, amennyi kötelező-tisztességes ("visszaadom, ami a tiéd"), az kívül marad Isten Országán (Mt 25,14-29). - A szolgák nem érdemelnek köszönetet, ha csak azt tették, amit parancsoltak nekik (Lk 17,7-10). (A pék, ha megkapta a kenyér árát, nem várhat még köszönetet is.) - A "szolga" csak azt teszi, amit parancsolnak neki, a "fiú" apja szándékait keresi-valósítja. Isten azt akarja, hogy "fiai" legyünk, azaz: olyanok, mint Ő, Hozzá hasonlók, különben nem lehetünk közösségben Vele; kívül maradunk az Ő országán. - "Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok" (Mt 5,48)! - "Adjátok meg Istennek, ami Istennek jár" (Mt 22,21)! - "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, egész értelmeddel és minden erőddel (felebarátodat pedig, mint önmagadat)" (Mt 22,37-39)! Melyikünk mondhatja el magáról, hogy tökéletes, mint a mennyei Atya, hogy teljes szívéből, tejes lelkéből, egész értelmével és minden erejével szereti Istent...?

Jézus megdöbbentő, megrendítő tanítása tehát: Nem elég Isten "parancsait" teljesíteni, nem elég igazságosnak lenni (a jókhoz jó, a rosszakhoz rossz, a közömbösekhez közömbös), nem elég nem-lopni, nem-ölni, nem-rabolni: A tisztességes ember is bűnös, mert mulasztásai vannak, mert adós, mert aki csak tisztességes, az még nem teljesíti Isten terveit-szándékait-álmait! Nézzük meg miben is állnak mulasztásaink (adósságunk, bűnösségünk) a Miatyánk első részének szellemében!? - "ABBA" - Valóban "Abba"-e számunkra Isten? Gondolatainkban, érzelmeinkben, akarásunkban, szavainkban, viselkedésünkben? Az-e számunkra, aki feltétel nélkül, mindenkit szeret? Vagy pedig Nyugdíjas Teremtő, Elképesztő Varázsló, Legyőzhetetlen Hadvezér, Szigorú Bíró, Elvont Eszme? - "Szenteltessék meg a Te neved!" - Bárcsak áthatna minket, mindenkit a Te jóságod!" Tényleg ez a legfőbb vágyunk-kívánságunk? Isten neve, Isten, Isten ügye, az Isten iránti szeretet a "szent" számunkra - vagy a mi (hír)nevünk, véleményeink, "hitünk", hagyományaink, szokásaink, kényelmünk, érvényesülésünk, vágyaink-terveink? - "Jöjjön el a Te országod!" - A szeretet országa - általunk (Isten nem fogja csodával megcsinálni). Tényleg túljutottunk viselkedésünkben az igazságosságon ("Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten!")? Tényleg túljutottunk az önérdekből elkövetett jótetteken? Valóban megosztjuk javainkat a rászorulókkal? Csak a fölösleget? Vagy az sincs? Valóban szolgáljuk a kicsiket, kitaszítottakat, lenézetteket, a társadalmi ranglétra alján lévőket, az élet veszteseit? Nem erőltetjük rá akaratunkat a környezetünkre? Valóban szelídek vagyunk? Erőszakmentesek? Gondolatban, szándékban, szóban is? Békét teremtő tevékenységet folytatunk? Valóban hirdetjük Isten országát? Apostolkodunk? Tanúságot teszünk? Közösséget építünk? Közösséget teremtünk mások számára? - "Legyen meg a Te akaratod!" - Hogy mindenki boldog legyen! Ne csak egyesek, ne csak a túlvilágon, ne csak lelkileg, ne csak egyéni, hanem közösségi-társadalmi életében is! Valóban minden erőnkkel ennek a megvalósulásáért dolgozunk? Vagy pedig a magunk akaratának megvalósulásáért? A magunk boldogságának az eléréséért? Melyikünk mondhatja el magáról, hogy mindezt megteszi, vagy akárcsak törekszik is megtenni mindezt? (Mennyire más lenne a gyónás egy ilyen lelkitükör alapján!...)

Ezek alapján talán belátható, hogy mérhetetlenül nagy az adósságunk Istennel szemben - mindannyiunknak, kivétel nélkül! Akkora, mintha gerenda lenne a szemünkben, mintha 10.000 talentummal tartoznánk (ami mai pénzben kb. 40 millió dollárnak felel meg!). Elképesztően bűnösek vagyunk - valamennyien! Mi menthet meg minket? Két dolog. Az egyik: Isten irgalma, megbocsátása, s a könyörgés, hogy engedje el adósságunkat (vö.Lk 18,13). Mindenki rászorul erre, de csak az lesz képes kimondani, aki felismerte és elismerte bűnösségét. - A másik: Ha mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Miatyánk (7)

A kérés első felét elemezve láttuk: a bűn Jézus szemében adósság; kivétel nélkül mindannyian mérhetetlenül el vagyunk adósodva Isten előtt (mintegy "40 millió dollárral"); csak két dolog menthet meg: egyrészt Isten irgalma, megbocsátása - és Isten egyetlen őszinte kérő szavunkra megbocsát, másrészt ha mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Hátborzongató a kérés második fele ("miképpen mi is..."). Egyrészt mert igen merész kijelentést-állítást tartalmaz: az imádkozó azt állítja magáról, hogy ő (a pontos fordítás szerint) már megbocsátott az ellene vétkezőknek. Másrészt mert azt kérjük, hogy Isten úgy (annyira) bocsásson meg nekünk, ahogyan (amennyire) mi megbocsát/ott/unk az ellenünk vétkezőknek; ezt kérve önmagunkról hozunk ítéletet! Harmadrészt bennfoglaltan azt mondja: Isten megbocsátásának feltétele, hogy mi megbocsássunk az ellenünk vétkezőknek!

Ez nem elszólás Jézus részéről, mert egyébként is léptennyomon hangsúlyozza, hogy Isten csak akkor bocsát meg nekünk, ha mi (szívből) megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek: "Ha már fölálltatok is (értsd: hozzákészültetek, nekikezdtetek), hogy imádkozzatok, előbb bocsássatok meg, ha panaszotok van valaki ellen, hogy Isten, a ti Atyátok is megbocsássa a ti bűneiteket" (Mk 11,25). - "Ha adományodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak panasza van ellened, hagyd ott adományodat, menj, békülj ki előbb vele, aztán jöjj vissza..." (Mt 5,23-24). Vö. "Irgalmasságot akarok, nem áldozatbemutatást" (Mt 9,13). - A gonosz szolga egyetlen kérő szavára elengedi az ér 10.000 talentumos tartozását, de aztán, mivel ő nem volt hajlandó elengedni szogatársának a 100 dénárt, börtönbe vetteti, míg az utolsó fillért is ki nem fizeti (Mt 8, 23-34). - "Ne ítélkezzetek (megtorló, visszafizető ítélettel), hogy Isten el ne ítéljen titeket" (Mt 7,1)! - "Boldogok az irgalmasok, mert hozzájuk Isten is irgalmas lesz" (Mt 5,7).

Hogy lehet ez? Hát nem azt hangsúlyoztuk eddig folyton, hogy Isten feltétel és kivétel nélkül, mindenkit szeret? Hogy mindenkihez jóságos, és senkit sem taszít el? Vagy Jézus egyik szavával agyonüti a másikat? Hogy állíthatja azt, hogy Isten megbocsátásának feltétele van? - Ellentmondással van dolgunk? Nem. Csak meg kell vizsgálnunk: Miért nincs közvetlen út Istenhez, Isten bocsánatának elnyeréséhez? - Isten mindenkinek jót akar, mert mindenkinek szerető apja-anyja; szereti a tékozló fiúkat is, fölkelti Napját a gonoszokra is, esőt ad a bűnösöknek is. De ez azt jelenti: Ő azt is szereti, aki velem szemben ellenséges!

Következésképp Istennel nem lehet úgy jóban lenni, hogy nem vagyok jóban a másik emberrel, akár az ellenségemmel is; csak úgy lehet Istennel jóban lenni, ha ugyanúgy érzünk és cselekszünk, mint Ő (Mt 5,43-45). - Isten azonosítja magát a bajban lévő emberrel: "Éheztem, és ennem adtatok... Amit egynek tettetek a legkisebbek közül nekem tettétek"(Mt 25). Aki ellenem vétett, az is bajban van (a legnagyobb bajban; mert van-e nagyobb nyomorúság, mint bűnösnek lenni?); megbocsátásra, szeretetre szorul; ilyen értelemben Isten vele is azonosítja magát. Következésképp ha én nem bocsátok meg neki, az annyi, mintha Istennek nem bocsátanék meg! - Az iménti két tételből adódik a harmadik: - Istennel csak az lehet közösségben, aki olyan, mint Ő (azaz szeret, megbocsát); aki nem így tesz, az végső soron ÍNMAGÁT ZÁRJA KI az Istennel való közösségből, így a megbocsátásból is. Jól szemlélteti ezt a gonosz szolgáról mondott példabeszéd (Mt 18,23-34: aki nem bocsát meg, azaz nem szeret, az nem lehet közösségben a Szeretettel, Istennel; magát zárja ki), de még jobban a tékozló fiú története (Lk 15,11-32), pontosabban a bátyjáé, aki zugolódik, mikor megtudja, miért a nagy vigságénekszó; apja ugyan kérleli, de Ő nem akar bemenni, EZÉRT aztán kívül marad a házon, a lakomán.

Magyarul: Isten feltétel nélkül megbocsát, de aki ezt elutasítja a maga meg-nem-bocsátásával, az nem részesülhet Isten bocsánatában. (Ezt fogalmazza meg "elvi síkon" Jézus, amikor azt mondja: "...aki a Szent Léleknek mond ellent, nem nyer bocsánatot, sem ebben, sem az eljövendő világban". (Mt 12,32) Isten "Lelke", szelleme, szellemisége az irgalmasság; aki ezt visszautasítja, az Isten irgalmát utasítja vissza, amely meg akarná menteni őt.) Hasonlattal élve: a Nap mindenkinek süt, de csak annak a szobájába süt be, aki felhúzza a redőnyt. Tehát: Isten megbocsátása mindenki felé árad, de csak ahhoz jut el, aki "felhúzza a redőnyt", azaz megbocsát az ellene vétkezőknek.

Ha tehát egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor azt kell mondanunk: Isten akkor is megbocsát nekünk, ha mi nem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek, de ebben az esetben nem lehet a miénk az Isten által megadott bocsánat, nem részesülhetünk benne. (Az is látható a fentiekből, hogy a megbocsátás nem egyszerűen vallási törvény, hanem az élet egyik alaptörvénye: "Irgalmasságot akarok, és nem áldozatbemutatást!... Szeressétek ellenségeiteket!..." Mert az igazságosság pusztít - ld. például a jugoszláv polgárháborút -, csak az irgalom-megbocsátás-szeretet szolgálja az életet. A fejlődés útja a ragadozók erőszakosságától a racionális igazságosságon át, és túl, a mindenkit átfogó szeretetig vezet. Az ellenségszeretet parancsa nem a farkasoknak való, hanem az embernek; a jog nem elég, a jogot és a törvényt mindig az erősek írják - a maguk egoizmusa szerint; az ellenségre is kiterjedő szeretet a túlélésnek is, a növekvő boldogságnak is elengedhetetlen feltétele. )

A kérdés már csak az: Lehetséges-e a megbocsátás? Ki képes megbocsátani? Ráadásul úgy, ahogyan Jézus tanította: szívből (Mt 18,35), hetvenszer hétszer is (Mt 18,22), a minket üldüzőknek, tönkretevőknek (Mt 5,38-48), a gyilkosainknak (Lk 23,34a) is? - Az képes rá, aki tudja-elismeri, hogy az ő szemében gerenda van, és ehhez képest szálka az, amit a másik ellene vétett; hogy az ő adóssága Istennel és embertársaival szemben kb. "40 millió dollár", s ehhez képest az ellene vétő adóssága kb. 25-30 dollár vele szemben. - Az képes rá, aki átélte-megtapasztalta Isten szeretetét-megbocsátását; hogy Isten elengedte neki a 10.000 talentumot (Mt 18), az 500 dénárt (Lk 7); mint Zakeus, aki ezt átélte Jézus szeretetének közvetítésével, és ezért vagyona felét szétosztotta, s az okozott kárt négyszeresen megtérítette (Lk 19,1-10). Aki megtalálta a kincset, az igazgyöngyöt (Mt 13,44-46), az szívest-örömest odaad cserébe mindent (vö.Tam 8)! Így kapcsolódik a kérés második fele az elsőhöz: aki elismerte saját bűnösségét, kérte Isten bocsánatát és átélte azt, az képes megbocsátani az ellene vétkezőknek. - A bocsánat kérése így vezet a megbocsátáshoz, az imádság alkotó tettekhez. Itt is kiderül: az imádság iskolája Jézusnál az élet iskolája; aki jézusi módon imádkozik, az jézusi módon fog élni is.

Miatyánk (8)

Látszólag két kéréssel állunk szemben, valójában csak ugyanannak az egy kérésnek kétféle, "negatív" és "pozitív" megfogalmazásával (Lukács evangéliumában nincs is benne a "pozitív" kiegészítés); olyan ez, mint egy érem két oldala. Lényegileg két dolgot kell tisztáznunk: mi az, hogy "kísértésbe vinni" és mi az a "kísértés". "Ne vigy minket kísértésbe!" - Ez úgy hangzik, mintha Isten vinné kísértésbe az embert, amikor akarja, de erről esetleg imádsággal le lehetne beszélni Őt. Jakab levele már az éjszövetségen belül elutasítja ezt az értelmezést: "Senki se mondja, amikor kísértést szenved: Isten kísért engem, mert Isten nem kísérthető a rosszra, és Ő maga sem kísért senkit"(1,13).

A kérés valódi értelméhez egy régi zsidó imádság vezethet el minket: "Ne vezesd lábamat a bűn hatalmába, és ne vigy a vétek hatalmába, és ne a kísértés hatalmába, és ne a szégyenletes (dolgok) hatalmába!" - Az, hogy gyakorlatilag azonos értelemben található itt a bűn és a kísértés, meg a "hatalmába vinni" kifejezés is arra utal, hogy az imádkozó nem Isten cselekvésére, hanem csak megengedésére gondol: "Ne engedd, hogy a bűn, a vétek, a kísértés kezébe essem! Ne engedd, hogy a kísértés áldozatává legyek! Ne engedd, hogy a kísértésben vereséget szenvedjek!" - Tehát nem azt kérjük, hogy Isten mentsen meg ("ha lehet", "ha úgy gondolja") a kísértésTŐL, hanem hogy őrizzen meg (a jó úton) a kísértésBEN, a kísértés idején, a kísértéssel szemben, azaz: adjon erőt, hogy legyőzhessük a kísértést. Pontosan ezt fogalmazza meg "pozitív módon a "Szabadíts meg a gonosztól!" kérés. A "gonosz" itt valószínűleg a gonoszságot, a bűnt jelenti, a "megszabadítani" eredeti jelentése pedig "viszszarántani", tehát azt kérjük: Isten tartson vissza minket a bűntől (annak elkövetésétől, és nem: lehetőségétől)! De mivel nem vagyunk bábok Isten kezében (akiket tetszése szerint mozgathatna), ez nem jelentheti azt, hogy Istentől függ, visszatart-e a bűntől; hanem tőlünk függ a döntés, de az erőnk önmagában kevés (lehet), ezért Istentől kérünk erőt, hogy megmenekülhessünk a bűntől.

Lássuk már most, mi is az a "kisértés", aminek a legyőzéséhez az erőt kérjük Istentől! A kísértés más szóval csábítás; "kisértés" számunkra az a valami vagy valaki, ami vagy aki el akar csábítani, el akar téríteni minket Isten útjáról, azaz a szeretet útjáról; más szóval: a kísértés az Istenhez való hűségünk szakítópróbája. Tehát elsősorban nem a hétköznapok kisebb-nagyobb konkrét kísértéseiről van szó, elsősorban nem egyik vagy másik konkrét bűn elkövetésének veszélyéről (hiszen egy-egy bűn önmagában még nem jelenti azt, hogy elhagytuk Isten útját, csak elestünk: megbánhatjuk, fölkelhetünk és folytathatjuk az útat); hanem az igazi nagy Kísértésről, a nagy Bűnről: az Isten és az Ő útjától való Elpártolásról van itt szó (mert ha Isten útján botladozva, el-elesve, de újból és újból fölkelve járunk, az nem tragédia, da ha elhagyjuk az Ő útját és egészen más útra térünk, az tragédia).

Nézzük meg előbb, Jézusnak milyen kísértésekkel kellett szembenéznie, azután hogy a mi hűségünket milyen kísértések teszik próbára. Jézus (számunkra ismert) első kísértése nyilvános működésének megkezdése előtt, a pusztában történt (Mk 1,13). Bár nem tudjuk biztosan miben állt (Máté és Lukács leírása valószínüleg más időpontokhoz kötődik), de a szövegösszefüggésből (Mk 1,11) következtetni lehet rá: "Tényleg Isten szeretett fia vagyok-e, akiben kedvét leli?" Ha nemmel felelt volna erre a kérdésre, akkor egészen más útra lépett volna, mint amit Isten neki szánt. (A mátéi-lukácsi három kísértéssel ez konkrétan is nyilvánvalóvá tehető...) Kafarnaumban Jézus gyors és nagy sikert aratott, de ebben ugyanakkora kísértés rejlett: "Maradj itt - és főképp gyógyítással foglalkozzál!" Ha így tesz, elszabotálja küldetését, ti. hogy egész Izraelben - hirdesse az igét (Mk 1,38). Nagy kísértés volt számára a szombati gyógyítások elhagyásának lehetősége (vö. Mk 2,27; 3,1-5). Ha - félve a nép vezetőitől - enged a csábításnak (hiszen a másik hat napon gyógyíthatott volna az uralkodó szokások értelmében is), akkor ezzel egyfelől megtagadta volna Isten szeretetét, mely szombaton is árad és gyógyítani akar, másfelől igazolta volna a farizeusok hamis vallásosságát. Már nyilvános működésének végefelé is felvetődik a döntő kísértés, hogy elmeneküljön a rá leselkedő életveszély elől (Lk 13,31), de aztán a lehető legélesebben jelentkezik a Getszemáni kertben (Mt 26,34-44): "Ha lehetséges, múljék el ez a kehely... " Még mindig eltünhetne. De akkor egész eddigi útját, melyen Istent követte, megtagadná, hiszen nem tartana ki a végsőkig a szeretetben. Azonban az imádságban Istentől erőt merítve, legyőzi a kísértést. Ezekből a példákból az is látható, hogy "Istentől, Isten útjától eltérni" nem azonos a látványos vagy kifejezett istentagadással; nem a szavak vagy az elméleti állásfoglalások számítanak, hanem a tettek, a tényleges életvitelünk!

Nézzünk most néhányat a mi nagy kísértéseink közül (bár ezek egyikével-másikával természetesen Jézusnak is meg kellett küzdenie). Általánosságban, a Miatyánk első része alapján így fogalmazhatnánk: A fő kísértés az, hogy valami más legyen a legfontosabb számunkra, mint hogy Isten egészen átjárjon minket, hogy megvalósuljon az Ő országa, s hogy ezt Istentől várjuk, ahelyett, hogy magunk tennénk meg az Ő akaratát-szándékát-terveit. Konkrétabb kísértések-szakítópróbák: - A pénz. Ha nem is feltétlenül a meggazdagodás, a luxus vagy akár csak a polgári kényelem; de már az anyagi biztonság feltétlen vágya is. "Ahol a kincsed, ott lesz a szíved is"(Lk 12,34 ld. még Lk 12,24.27-29; Mk 10,25; Mt 6,24)! - A félelem. Egyrészt a kinevetéstől, kigúnyolástól (Mt 5,11-12; 10,25b;11,25;19,12), másrészt a hatalmasoktól és üldözésüktől (Mt 6,26-29). Az elmúlt évtizedek mennyi példát adtak az ebből fakadó elpártolásra...! - A közvélemény. Elsősorban a legszűkebb környezet: a család, a rokonok, a munkatársak. "Mit szólnak az emberek?" - mekkora veszély, hogy ez határoza meg cselekedeteinket! (Vö.Mk 3,22.21.31-35;Mt 10,37). - A rossz és a szenvedés. Isten "kiszolgáltat" minket ezeknek (Mk 9,31;10,33). Talán azért, mert közömbös? Netán gonosz? A kísértés: ne bízzunk Benne, Isten nem érdemli meg. A kísértés: ne járjunk az Általa mutatott úton. - Az emberi gondolatok és hagyományok. Mert eltakarják Isten gondolatait és szándékait, akár öntudatlanul (vö.Mt 16,22-23), akár tudatos mesterkedés révén (vö. Mk 7,13). - Vallásosság, kereszténység helyett. A Hitvallás fölmondása a hitvalló élet helyett, a szentségekhez járulás a szent élet helyett, pénteki böjt a szegények támogatása helyett (vö. Mt 7,21 21,28-31; 9,13; 23,23-24.25-26). - És a legkevésbé látványos, a legravaszabb kísértés: - Belefáradás a szeretet gyakorlásába. A szeretet gyakori hiábavalósága annak tulajdonképpeni szakítópróbája. "égy sem megoldás semmire!" - "égy is hiábavaló!" - "Csak illúzió!" Bizony: "A gonoszság növekedésével sok szívben kihül a szeretet; de aki mindvégig (haláláig) kitart benne, az mentődik meg" (Mt 24,12-13). Csak a vég nélküli szeretet isteni, mondhatnánk úgy is: valódi szeretet; az, amely nem áll meg a jog, a szimpátia, a haszon - vagy éppen az eredményesség határán. Ilyen és ezekhez hasonló kísértéseken-szakítópróbákon csak úgy tudunk úrrá lenni,ha Istenből merítünk erőt az imádságon keresztül: "Ne vigy minket kísértésbe - szabadíts meg a gonosztól!" (Persze nem ezt a formulát kell ismételgetnünk, hanem konkrét helyzeteket kell konkrét módon megbeszélgetnünk az Atyával.)

Végső összefoglalás.

A Miatyánk azoknak az imája, akik számára Isten mindenkit feltétel nélkül szerető "Abba"; akiknek az a legfontosabb, hogy Isten átjárja őket; hogy Isten országa, a Szeretet országa megvalósuljon a Földön (és a Földön túl), azáltal, hogy mi megtesszük az Ő akaratát-szándékát; a Miatyánk azoknak az imája, akik kérik és veszik az ehhez szükséges szellemi kenyeret; kérik Isten bocsánatát a maguk bűneire és megbocsátanak az ellenük vétkezőknek; és akiknek az a legfontosabb, hogy minden kisértés-szakítópróba ellenére halálig hűségesek maradjanak a szeretet útjához.

Gromon András plébános

1028 Budapest, Kazinczy u. 3.