Elhangzott a Duna Galériában 2002 május 23 - én
András Ferenc
Boldogabb népeket nem állított a történelem olyan próbatétel elé, mint minket, magyarokat az elmúlt évszázad. A próbatétel egy tragikus, gyorsan változó, és ezért kiismerhetetlen világba vetett létet jelentett, ahol ro
ssz és még rosszabb lehetőségek között lehetett csak választani. Apám felnőtt fejjel végigélte a XX. század második felét. Máramarosszigeti nagyanyja még az ágy alá nézett, majd ördögöt kiáltott, amikor először hallott emberi hangot szólni a rádióból, unokái viszont már érdekesebbnek találják a képernyőt, mint a valóság látványát. Apám ifjú fejjel Szent Ágostont tanult, tanárként kötelező marxista szemináriumra járt, és később nem értette a fiát, aki viszont Wittgensteint próbálta megérteni. Átélt egy világháborút, diktatúrát, forradalmat, megtorlást, kilátástalanságba vezető konszolidációt, még a rendszerváltozást és a romániai diktatúra felbomlását is megélte. Mindeközben háborúban vagy vasárnapi csirkepaprikás után is egyre csak rajzolt és festett.Apám
családja Erdélyből származott. Édesapja Sepsiszentgyörgyről, édesanyja Máramarosszigetről települt át Budapestre. Nagyanyám tehetségesen festett, rajzolt, szenvedélyesen érdeklődött a magyar történelem és a nemzeti hagyományok iránt. Apám nemcsak a rajzkészséget, de a végletes és komor világlátást is örökölte tőle. Nagyszüleimnek a szülőföld elvesztése életük végéig felfoghatatlan és feldolgozhatatlan megrázkódtatást jelentett, és ez a sérelem határozta meg apám világnézetét is. Ennek megértése nélkül nem érthetőek történelmi tárgyú képei. A képekből dac és elkeseredés sugárzik.Ugyanakkor, mint minden ember apám is élte az emberek mindennapi életét, ahonnan többször kizökkentette a történelem
, a XX. század. Ő a történelmet és önmagát is próbálta megérteni azzal, hogy festett, festett, amikor csak lehetett. Élt, mint minden ember, percről percre, tette, amit tenni kell, és zaklatottá vált, amikor megérintette a történelmi idő. A festés, mint megértés örömteli, időtlen valóságába menekült, hogy megértse és kifejezze önmagát, a magyar történelmet, az élet teljességét.Valahol valakitől, aki szintén apjának a fia, azt hallottam, hogy az irodalom nem történetekből, erkölcsi példázatokból, egyéniségekből és sorsokból, örömből és bánatból áll, hanem szövegekből. Arra gondoltam, hogy akkor ez a zenével is így kell legyen. Eszerint a zene sem dallamból és ritmusból, hanem különböző frekvenciájú hanghullámokból áll, és a festményeken, rajzokon sem a délutáni napsütés jelenik meg, hanem csak formák és vonalak. Ez biz
onyos értelemben biztosan így is van, csak az a nyugtalanító kérdés marad megválaszolatlan, hogy miért olvasunk el valamit többször, amikor már betéve tudjuk? Miért nézünk meg egy képet kétszer? Miért nézzük meg háromszor, vagy újra és újra, miért jó az, ha ott lóg a fejünk fölött a falon, amikor már jól ismerjük? Talán történik valami velünk miközben a képre nézünk?Ha végignézik apám képeit, bizonyára föltűnik önöknek, hogy milyen sok naplementét, őszt, téli tájat festett. Szerette a múló időt. Miért van az, hogy mi mégsem leszünk ettől szomorúak, és miért van az, hogy ő sem volt szomorú, amikor ezeket festette? Mi
történik velünk, amikor ezeket a képeket nézzük?Apám képei három csoportra oszthatók. Az első és legnagyobb csoport a napozást, kávéházi jelenetet, vízpartot megjelenítő, egyszóval a
mindennapi életet ábrázoló képek világa. A második a történelmi tárgyú képek csoportja. A harmadik csoportba tartozó képek elvont eszmét – mint mozgás, szépség, öregség, szenvedés – fejeznek ki, mintegy az ábrázolással segítenek nekünk megérteni egy gondolatot. Ez a hármas tagolódás talán nem véletlen.Életünket is három dimenzióban éljük: a mindennapi, a történeti és a megismerés dimenzióiban, létezési módjaiban. Ezek a dimenziók, miként a tér síkjai, metszik egymást, és létünk egy görbe vagy egyenes vonal ebben a térben. A mindennapi élet dimenziója mindenki számára adott é
s átélhető, bizonyos korlátok között befolyásolható. A történelem többnyire külső meghatározottság mely rávetül a mindennapi életre. Ez a vetület többségünk nyomát előbb utóbb elmossa, de aki emlékezik, és akire emlékeznek, az érintkezik a történelemmel függetlenül attól, hogy része-e annak. A megismerés, megértés létmódja azok számára lehetőség, akiknek köze van művészethez, tudományhoz vagy emelkedett vallásossághoz. A mindennapi élet ideje jelen idő, az átélt pillanat. A történelem ideje a jövő felé mutató múló idő, míg a művészet, tudomány és vallás ideje egyfajta végtelenség, örökkévalóság. A művészet – ellentétben a tudománnyal - az alkotás folyamata után nem leírás vagy modell, hanem realitás. A művész nem magyaráz, hanem teremt. A művészet a hatására keletkező élmény segítségével képes a létezés dimenziói közötti transzformációra. A művészet kiragad a mindennapiságból még akkor is, ha a leghétköznapibb jelenséget mutatja föl, mert az élmény egy pillanatra elfeledteti velünk véges, jelentéktelen mivoltunkat. Ezért ha most önök elindulnak, és apám egy képe előtt megállnak, mert úgy találják, hogy szép, akkor megérinti önöket valami, és önök a művészet dimenziójába emelkednek. Addig a pillanatig újra itt lesz közöttünk az, ami András Tiborból halála után is él. Ha pedig mostani szavaimmal kifejeztem valamit, ami igaz, akkor beszédem több volt, mint puszta szó, és önök a megértés pillanatában kiléptek a mindennapiság létmódjából oda, ahol a szépség lakozik apám képeiben.
ferenc@andrasek.hu