Július 17-ig tekinthető meg a Magyar Kultúra Alapítvány galériájában ( Budapest I., Szentháromság tér 6.) András Tibor festőművész Történelem és élet című retrospektív tárlata.

András Tibor "átélt egy világháborút, diktatúrát, forradalmat, megtorlást, kilátástalanságba vezető konszolidációt, még a rendszerváltozást és a romániai diktatúra felbomlását is megélte - fogalmaz fia, András Ferenc. - A történelmet és önmagát is próbálta megérteni azzal, hogy festett, festett, amikor csak lehetett. A festés mint megértés örömteli, időtlen valóságába menekült, hogy megértse és kifejezze önmagát, a magyar történelmet, az élet teljességét." András Tibor 1921-ben született Budapesten, családja Erdélyből származott. Rajzkészségét édesanyjától örökölte, mint ahogy végletes és komor világlátását is: történelmi tárgyú képeiből dac és elkeseredés sugárzik. A Képzőművészeti Főiskolán Burghardt Rezső és Bernáth Aurél növendéke volt. 1942-ben orosz hadifogságba került. 1945-ben jött haza Budapestre, segédmunkásként dolgozott, majd visszavették a főiskolára. Politikai okból az ötödik évben kizárták, s csak 58-ban szerzett gimnáziumi rajztanári oklevelet. 1956-ban László Gyula jóvoltából részt vett a Hunyadi János emlékére rendezett kiállításon, ahol díjat nyert Nándorfehérvári diadal című olajképével. 1962-től a Pannónia stúdió háttértervezőjeként dolgozott, 1965-ben pedig visszatért a tanításhoz.

A XVII. századi magyar történelemről készített szimbolikus jelentésű, nagyméretű történelmi képsorozatát (Pusztázók, magukra hagyott bujdosók, Magyar temető, Túlélők, Tömlöcbe zárt rabok) közel húsz éven keresztül festette. A forradalom bukása után teljesen visszavonult, mondhatni, önmagának festett. "Szerette a múló időt - mondja András Ferenc. - ...A történelem ideje a jövő felé mutató múló idő, míg a művészet, tudomány és vallás ideje egyfajta végtelenség, örökkévalóság." András Tibor hozzá méltatlan ismeretlenségben élt és alkotott. E mostani tárlattal talán sikerül törleszteni valamit az utókornak adósságából.