Elhangzott 2002. május 23-én a Duna Galériában
András Tibort én nem ismertem, sajnos nem ismertem, és ami nagyobb baj, hogy a képeit sem. Egész munkásságáról sem hallottam róla semmit. Valamikor a 80-as években, a Képzőművészeti Gimnáziumban tanítottam a festő szakon, ahol többek között Papp Sándor Balázst is okítottam egy-két évig festészetre, tőle hallottam először a nevét, de nem akkor, hanem egy évvel ezelőtt. Fölkeresett engem Balázs, és elmondta, hogy volt egy rajztanára az általános iskolában, akkor hallottam először az András Tibor nevet. Tudta Balázs, hogy én néha elvállalok egy-egy képrestaurálást a saját festészeti munkáim mellett, és elvitt megmutatni a családnál található képeket. Az első a megdöbbenés volt, hogy miképp lehet, hogy egy ennyire kitűnő festőt igazából nem ismer senki. Ezt én most, mint festő kolléga és nem, mint művészettörténész mondom, úgy értékelni nem is fogom András Tibor képeit. De mint festő, mint aki ebbe nőtt bele, én is gyerekkorom óta művelem a festészetet, ahogy Balázs is kezdte gyerek korában, megdöbbentem, hogy egy ennyire jó festő, és igazából nem ismeri senki. Lehet, hogy a régi évfolyamtársai ismerik, de hol vannak már azok.
Életrajzát olvasva, és a családtagokkal beszélgetve megtudtam, hogy egy ideig Bernáth Aurél növendéke is volt. Én hat évig voltam Bernáth Aurélnál valamikor, jóval később, mint András Tibor. A képeit nézve, és miután elkezdtem egy-két képét restaurálni – többek közt innen a másodikat („Fekvő nő"), amit a megsemmisüléstől sikerült visszahozni, mert gyakorlatilag már nem nagyon létezett az a kép – közben a közös mesternek a hatását fedeztem föl rajta. Egy pillanat alatt otthon voltam a képek világában. Mégegyszer ki kell hangsúlyozni, hogy megdöbbentő, hogy egy ilyen kvalitású festő ismeretlen, ami betudható – ahogy dolgoztam a képeken és elemeztem az egész helyzetet, ezt ki kell mondani – az elmúlt negyven - ötven év, nem is érdemes kiszámolni hány év, szocializmusának. Tragédiája volt ennek a korszaknak, hogy egy festő így elfelejtődhetett, és ugyanakkor ilyen tragédiát minden foglalkozási ágban meg lehetett találni. Jobban megismerkedve a munkásságával, én két nagy csoportra osztanám a műveit. Az egyik a rajzok, amik dokumentumok, nagyon kemény megfigyelt dokumentumok, a Második Világháború alatt és az 56-os rajzok. A rajzokat megismerve érthetővé vált az ő teljes ellenkezése az elmúlt évtizedek rendszerével szemben. A másik nagy csoportja a munkásságának a képek – amit nem akarok, most sem korszakolni, sem különböző csoportokba osztani. Két nagyon feltűnő dolog, ami látszik, de ezt festő szemmel lehet igazán látni: egy nagyon erős pesszimizmus és magába fordulás, és egy nagyon erős ellenállás, azzal a világgal szemben, amiben ő festett, ahol ugyanakkor egy nagyméretű életöröm töri át néha ezt a pesszimizmust.
A történelmi képek csoportját egy külön kategóriába tenném, erről nem akarok most beszélni, inkább teljesen általánosan a képekről. A pesszimizmus és az életöröm állandó váltakozása, ami átsüt a képeken, valószínű, hogy a magánélete is ilyen lehetett. Én csak feltételezem, mert ismétlem, nem ismertem, sajnos nem ismertem, és ezzel megnyitom a kiállítást.