vissza 

András Tibor

Miatyánk imagyűjteménye

András Ferenc

(Elhangzott 2002.10.27-én a leányfalui református templom alagsorában.)

    Apám András Tibor festőművész Budapesten született 1921-ben és az évezred végén, 2000-ben hunyt el. A Képzőművészeti Főiskolán Burghardt Rezső és Bernáth Aurél tanítványa volt. Munkássága felöleli a XX. század második felét. Sokoldalú művész volt, többféle stílusban alkotott. Azok közé a művészek közé tartozott, akik még megtanultak festeni, akik nélkülözhetetlennek tekintették a mesterségbeli tudást. Sok mai művész elsősorban egyéniség akar lenni, ki akar tűnni, valami eredetit szeretne alkotni, és távol áll tőle a hagyományok, régi mesterek iskolájának folytatása. Apám ezzel szemben jó képeket akart festeni, mert határozott elképzelése volt arról, hogy milyen a jó kép, milyen a jó művészet. Ez talán ezért volt így, mert korosztálya még rendíthetetlenül hitt bizonyos erkölcsi alapelvekben. Ez a korosztály még jó ember akart lenni és nem jó fej. Miképp az értékkövetés volt a vezérfonala a mindennapi életben, azonképpen az értékek továbbvitele volt a hitvallása a művészetben. Ez nem jelenti azt, hogy távol állt tőle a modernség vagy az absztrakt művészet. Épp ellenkezőleg. Úgy gondolta, hogy az absztrakció egy fejlődési folyamat eredménye lehet csak. Szívesen másolt, szeretett betűt írni, sokat foglalkozott az ókori és a távol keleti művészetekkel is. A művészethez alázattal közelített. Ebben is szemben állt sok kortársunkkal, akik megdöbbenteni akarnak bennünket és nem jobbá tenni.

    Apámat egész életében két nyugtalanító gondolatkör foglalkoztatta: a magyar nemzeti sorskérdések, és alapvető vallási, filozófiai problémák. A két kérdéskörre adott válasz nem független egymástól, ha valaki gondolatilag következetes, logikus akar maradni. Sokat beszélgetett nagyapámmal arról, hogy segíti-e az erdélyi magyarok fennmaradását a vallási sokszínűség? Ő ugyanis erdélyi származású és unitárius vallású volt.

    A hetvenes évektől kezdődően tanulmányozta a Miatyánk különböző nyelvű változatait, és még az utolsó években is foglalkozott vele. A hosszú évek alatt összegyűjtött több mint hatvan különféle nyelvű írást, és ezeket lemásolta, majd otthon megrajzolta. Egy nyelvnek többféle változatára is rátalált, és sokszor nehezítette munkáját, hogy a régi imakönyveket nagyon nehéz volt elolvasni. Felkereste a Szent István Társulat könyvtárát, a református Ráday Kollégiumot, de volt hogy az utcán állított meg egy külföldi diákot, hogy el tudná-e mondani hazája nyelvén a Miatyánkot. Egy esős napon, amikor a Ráday kollégiumban járt, írta a „Lucskos utca" című versét. Ezt a versét hűséges tanítványa, Muhari-Papp Sándor Balázs festőművész fogja elszavalni.

    Valahányszor megkérdezik tőlem, hogy miért festette apám ezt vagy azt a képét, mindig azt felelem, jókedvében tette, öröme volt benne. A „Keresztről levétel után" című képét egy hétvége alatt festette meg. A kép párja, a „Jézust sirató asszonyok" pedig megjelenít egy olyan motívumot, egy éneklő arcot, amit apám többször is megfestett, de talán ez a legszebb. Hagyatékában a legelső Krisztus arc a háborús vázlatkönyvében található, míg egy jóval későbbi, az egyik Miatyánk hátoldalán. A Miatyánkokat is jókedvéből gyűjtötte. A gyűjtemény képzőművészeti alkotásnak tekintendő és nem tudományos kutatásnak. Ebből következik, hogy a rajzok jelentése nyitott, a befogadó közegtől is függ, hogy ki mit lát benne, mi a jelentése.

    Az bizonyos, hogy ez a jelentés mindenképpen egyfajta hitvallás. Hisz mi mást fejezne ki egyazon alapigazság különböző nyelveken való megrajzolása, mint azt, hogy ez az igazság minden nyelven, minden népnek érvényes?

    Érdekes kérdés az is, hogy hol ér véget a műalkotás? Lehet-e műalkotás egy gesztus, egy tett, vagy cselekvés sorozat? Ha igen, akkor az a tett, hogy egy rajztanár a hetvenes évek Magyarországán, egy olyan világban, ahol az állam egy kizárólag érvényesnek kikiáltott világnézetet hirdet, azzal szembeállva a Miatyánk igazságának egyetemességét hirdeti, maga ez a tett műalkotás-e? Ha ez a tett maga is alkotás, akkor ennek jelentése is hitvallás. Mi mást fejezne ki az az öröm, mellyel a művész a gyűjtését végezte, mint hite szabad megvallását az akkori nem szabad világban?

    Az irodalomtudományban, bölcseletben sok szó esik a szövegről, jelentésről. Szavakat, szövegeket keres és használ a kortárs irodalom. András Tibor Miatyánk gyűjteménye szövegekből áll, de mégsem a fordítás, a jelentés nehézségét fejezi ki a képzőművészet eszközeivel, hanem azt hangsúlyozza, hogy létezik valami közös, valami azonos ezekben a szövegekben, és ez a valami egy gondolat. Ezért ez a gyűjtemény erős hit a szó, az ige erejében, erős hit a szavak által megfogalmazott gondolatban, az igazság erejében.

    Igazán mélyen csak az anyanyelvén ért meg az ember. Ha azt akarjuk, hogy jól értsenek bennünket anyanyelven, nemzeti nyelven kell megszólalnunk. A nemzeti nyelv ugyanakkor partikuláris, részleges ahhoz a gondolathoz képest, amely egy egyetemes igazságot fogalmaz meg. Ez a gyűjtemény nagyrészt nemzeti nyelvek gyűjteménye, de az üzenet, amit a szövegek hordoznak nemzetek fölötti, minden nemzethez szóló üzenet. Ez a gyűjtemény ezért hit a megértésben és az érthetőségben az egyik oldalon, míg a másik oldalról az igazság egyetemesességének hirdetése. Mert ahogy egy modern gondolkodó megfogalmazta, igaz csak az lehet, ami igaz akar lenni mindazok számára, akik akarják az igazságot.

    Most, hogy már többet értünk abból, mi mindent üzen nekünk ez a gyűjtemény, visszatérek arra, amivel elkezdtem. Gondolatmenetem elején már említettem, hogy apámat két gondolatkör foglalkoztatta: a magyar nemzeti sorskérdések, és alapvető vallási, filozófiai problémák. Azt is említettem, hogy a kettő összefügg. Most rátérek arra, hogy szerintem hogyan függ ez össze. Apám gyűjteményében szerepel a Miatyánk a környező népek nyelvén is, azaz románul, szerbül és szlovákul. Abból ugyanis, hogy egy az Isten, az is következik, hogy a szlovákok, románok vagy szerbek is ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, akihez mi magyarok. Ugyanannak az Istennek a segítségét kérik, akihez mi is fohászkodunk. De Isten egyformán szereti a népeket, és nem elfogult semmilyen irányban. Amiből az következik, hogy egy túlzó, elfogult patriotizmus ellentétes az egyetemes isteni szeretettel. Ezért aztán egy szélsőséges hazafiasság csak pogány lehet vagy ateista. Azt hiszem ez az amire apám rádöbbent élete alkonyán.

 

ferenc@andrasek.hu